Réges -régen egy kislány súlyosan megbetegedett. Állapota napról napra romlott. Szülei felkeresték a legjobb orvosokat, akik minden tõle telhetõt megtettek a gyógyulásáért, de mindhiába. Betegségére nem találtak gyógyírt. Teltek a napok, és a kislány ereje fogyni kezdett. Étvágytalanná, szótlanná vált, arca halovány lett, és ágynak dõlt.
Magához intette aggódó szüleit, és ezt mondta nekik: - Drága édesanyám, édesapám! Nagyon beteg vagyok, fogytán minden erõm. Érzem, nemsokára elhagylak titeket. Ha az ágyamból kinézek az ablakon át, látok egy terebélyes fát, rajta sok- sok szép, zöld levéllel. Mire ennek a fának az utolsó levele is lehull, én sem leszek már köztetek... Eljött a nyár, majd beköszöntött az õsz. A levelek megsárgultak és hullani kezdtek a fáról. A kislány már nem tudott felkelni az ágyból, csak onnan tekintett ki bánatosan az ablaka elõtt álló fa leveleinek táncát követve.
Tél lett és hideg. Egy jeges szélvihar lesöpörte a fáról a maradék leveleket.
Kivéve egyet, egyetlenegyet...
Ez az egyetlen árva falevél a legádázabb telet és hózivatart is túlélte. A kislány ahányszor kitekintett az ablakon, mindig ott látta, fenn, a fa koronájának a közelében.
Kitavaszodott. A terebélyes fát újra zöldellõ levelek lepték el és a kislány csodák csodájára jobban lett. Állapota napról napra javult, ereje lassan visszatért, míg egy napon gyógyultan kelhetett ki az ágyból.
Odasétált ablakához, és ekkor vette csak észre, hogy valaki odafestett egy falevelet...
Ezt a meset a neten talaltam, nagyon tanulsagos es sokat segithet nehez pillanatokban, fogadjatok sok szeretettel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése